Justin Williams

Születési név: Justin Williams
Egyéb név:-
Faj: Természetfeletti/Vámpírúr (vámpír, vérfarkas hibrid)
Nem: Férfi
Születési hely, idő: Nagy Britannia, 503
Kor: 1510 év (külsőre 16 régi mérce szerint, mostani szerint 21)  
Magasság: 194 cm (rendes), 257 cm (átváltozva)
Súly: 65 kg (rendes), 197 kg (átváltozva)
Hajszín: Vérvörös
Bőrszín: Hófehér
Vércsoport: AB-
Egészségi állapot:
-(élő)halott
-vérszomj
-szadizmus
-két lélek osztozik egyszerre egy testen
-az ezüst és a szentelt tárgyak megégetik, a tűz, a szívbe szúrt karó és a lefejezés halálos számára
-ha nem issza meg a heti 10 liter vért, akkor 2 hét után elporlad a teste
Család: Arthur Williams: apa (halott), anyja: ismeretlen (halott), Ashley Williams: feleség (vámpír, tartózkodási hely ismeretlen)
Foglalkozás:  Testőr, szabd idejében bérgyilkos
Oldal: Gonosz

Az éjszakai szellő ismét az arcomba fújta kiengedett vérvörös hajamat. Komolyan elgondolkodtam rajta, hogy levágatom a francba, mint ahogy gyerekkoromban is viseltem. Sokkal kényelmesebb. Vagy szimplán csak nem egy háztetőn kellett volna ücsörögnöm.
- Már megint a hajvágáson gondolkodsz? – Richard természetesen ismerte minden gondolatomat, tekintve, hogy osztozott bennük. Elég bosszantó, ha nem te vagy a tested egyetlen lakója.
- Többek között azon is. Kezdek beleunni a tétlenségbe Rich! – feleltem halkan és hátradőltem, párnaként használva a mögöttem heverő holttestet. Fejemet oldalra fordítva a rémült arcra pillantottam. Szemei rémülettől tágultak kerekre és már sosem záródnak le. Tekintete üvegesen bámult vissza rám. Fiatal lány volt még - nem lehetett több húsz évesnél. Mindig az ilyenekre szerettem vadászni. Szépek, a vérük pedig finom. Szinte élvezet átharapni a nyaki artériájukat.
- Ash sosem állította, hogy könnyen megtaláljuk. – Rich mindig ugyanezt a rohadt választ adta, ha erről beszéltünk. Ha lett volna saját teste, már rég agyoncsaptam volna.
- Igen, mindig borzalmasan jó volt a bújócskában.
- Te pedig mindig könnyen megtaláltad. Emlékszel Fagymarás keresésére? Megtaláltunk egy jégkardot az Antarktiszon!
- Jogos. Mellesleg érzem, hogy változni fog valami.
- Kifejted? – Rich hangsúlyán hallatszott, hogy unja, ha harapófogóval kell kihúznia belőlem a válaszokat.
- Hosszú ideje most először álmodtam. A régi időkről.
- Írd le! Írj le mindent! – hangjában hallatszott, hogy ő is fontosnak találja.
- Ahogy gondolod. – nyugtáztam, majd kényelmes fekhelyemen megfordulva beletúrtam a lány táskájába és kiszedtem egy tollat, meg egy aranyos rózsaszín noteszt, amit tollal rajzolt szivecskék díszítettek. Ekkor döntöttem el, hogy jobb a világnak enélkül a liba nélkül.
Kinyitottam egy üres oldalon az amúgy telefirkált kiskönyvet és írni kezdtem.

„Sírás ütötte meg a fülemet. A saját sírásom. Egy ágy mellett álltam, ahol gyönyörű nő feküdt tágra nyílt, üveges tekintettel. Halott volt, de a gyermek, kiért életét adta élt és hangosan sírt. „

- Könyvet is írhatnál a fogalmazásmódodat tekintve. – jegyezte meg Rich, miközben próbáltam felidézni az emlékeket, ezért lepisszegtem.

„Ködös délután volt, mikor apám kastélyának kürtje megszólalt. Mindenki felkapta a fejét rá. Más volt, mint a megszokott kürthang: harsányabb és tovább tartott.
- Atyám, mi történik? – kérdeztem tőle. Nem lehettem több öt évesnél. Nem érthettem még, hogy a kürtszó különleges vendég érkezését jelzi.
- Most megtudhatod, kit szolgálsz. – válaszolt apám egyszerűen és engem kézen fogva elindult kifelé. A vár népe pedig követte. A katonák díszőrséget alkotva két oszlopba álltak a kapu körül, miközben mi elhelyezkedtünk a sorfal végénél, így az érkező egyenesen elénk fog érkezni.
Nagyjából öt percnyi várakozás után izegni-mozogni kezdtem. Apám egy egyszerű pillantással helyretett, épp, mikor megláttam az első lovast. Hatalmas aranyderes lovon érkezett, felsőbbrendű tartása elárulta, hogy nagy emberről van szó. Oldaláról oly csodálatos mívű kard lógott, amilyet még nem láttam. Amint a férfi lova a katonák közé ért, azok térdre borultak. A mögöttük lévő közemberek követték példájukat. Mikor a férfi elénk ért, atyám is féltérdre ereszkedett, noha rossz térde miatt nehezére esett a mozdulat végrehajtása. Mikor ezt megláttam, kapkodva igyekezte követni én is apám példáját, nehogy megsértsek egy olyan nagy embert, mint ez a férfi. Az arcára nézve viszont semmi önteltséget nem láttam, mint a többi nagyúr esetében, akikkel eddig találkoztam. Kedves mosollyal pillantott le apámra.
- Állj fel kedves barátom! – kellemes zengésű baritonja azt bizonyította, hogy hozzászokott ugyan a parancsolgatáshoz, de ezt nem indulatosan tette, hanem szónoki képességeit felhasználva. Legalábbis most erre a következtetésre jutottam.
- Felség, ez itt a fiam, Justin. – mutatott rám apám, mire még mélyebbre hajtottam a fejem. Eddigre rájöttem, hogy atyám barátja és országunk királya állt előttem: Arthur Pendragon.
- Felséges úr. – alig bírtam kinyögni a szavakat.
- Mennyi idős vagy Justin? – kérdezte a király, miközben intett, hogy keljek fel.
- Két hét múlva lesz a hatodik nevem napja, felség. – válaszoltam immár kicsit határozottabban. Ekkor a király visszafordult immár álló apámhoz.
- Elfáradtam az út során. Remélem nem bánod, ha itt töltünk néhány éjszakát.
- Már fel is készültünk a fogadására felség! – válaszolt apám és az ebédlő felé intett.
Az volt a legfinomabb vacsora, amit addigi életem során ettem. Szakácsaink és vadászaink már láthatóan előre felkészültek. Minden asztalon disznók, töltött madarak, valamint rengeteg egyéb hús, gomba és zöldség terült el, a főasztalt pedig akkora vakan foglalta el, amely elmehetett volna kisebb lónak is, természetesen némi túlzással.
- Nem sokára hat éves lesz a fiad. Udvaromba óhajtod adni, hogy lovag lehessen? – kérdezte a király a mellette ülő atyámtól valamikor a vacsora közben. A valóságban ezt én nem hallhattam, mert az asztal szélénél ültem, de álmomban minden egyes szót értettem.
- Ez a kívánságom felség. – válaszolt apám főhajtással.
- Gondoltam, hogy nem csak egy egyszerű baráti látogatásra hívtál Arthur. – válaszolt a király.
- Bocsássa meg az őszinteségemet felség, de nem engedhetek meg magamnak egy baráti látogatást. Az ön fogadása nagyon költséges és mint tudja, a földjeim már nem oly termékenyek, mint egykoron.
- Természetesen. – bólintott a király, majd kis bort vett a szájába és azt ízlelgette – Személyesen alattunk fog tanulni a fiú és a lehető legjobb lovagot képezzük ki belőle. – válaszolt Arthur király, immár királyi többes számot használva.”

- Ennyi? – nézte Richard csalódottan a papírt. Biztos vagyok benne, hogy ennél kicsit többre számított.
- Frászt! Csak egy kicsit gondolkodnom kell, amíg fel tudom idézni a maradékot. – válaszoltam és felültem. A párnának használt holttest már kihűlt, így pedig már nem volt olyan jó párna, mint melegen. Így hát felkaptam a hullát és lehajítottam a tetőről reménykedve, hogy eltalál valakit, én magam pedig a másik irányba indultam el.
Hazaérvén letelepedtem az ágyamra, előkaptam a noteszt és nekiálltam leírni, ami idő közben eszembe jutott.

„Kutyák csaholtak, miközben gyalog küzdöttük át magunkat a terepen, melyen lovak nem lettek volna képesek biztonságosan haladni. Izzadtság csorgott le a hátamon, melyen gambezon kabátom vastag anyaga egyből fel is szívott. Dermesztő hideg volt kint, de mi mégis izzadtunk. Valahogy leválunk a többi lovagtól és már csak Arthur, két másik lovag, valamint én, a király apródja üldöztük a vadat. Végül megpillantottuk a célpontunkat. Nem menekült. Még csak meg sem volt ijedve. Ráadásul nem is vadkan volt, hanem egy sápadt bőrű férfi, kinek szemei vörösen izzottak.
- Hát csak megtaláltál egyház vérebe! – mosolygott a királyra. Eddig még sosem tapasztaltam, hogy akárki ilyen hangnemben beszélt volna Arthurral. Uralkodóm arcán viszont egy cseppnyi haragot sem láttam, miközben előhúzta legendás kardját a hüvelyéből. A kard lenyűgöző fegyver volt, amit még én, Arthur személyi apródja sem láttam túl sokszor a hüvelyén kívül. A király ezt az egy fegyvert mindig maga tisztította és senki más kezébe nem volt hajlandó adni.
Ám mielőtt az Excalibur egyáltalán megmozdulhatott volna, a furcsa férfi előre vetődött és engem elkapva a levegőbe emelkedett. Ekkor vettem csak észre a szárnyait. Egy embernek nincsenek szárnyai. Akkor démon? Nem tudtam eldönteni, amíg földet nem értünk, ekkor viszont kristályosodott előttem a dolog. Éles szemfogai szinte nevettek rám, miközben a torkom felé közeledve felfedték előttem tulajdonosuk igaz valóját. A férfi rendkívül erős volt; fél kézzel könnyedén tartott, míg azok a fogak mélyen a nyakamba nem vájtak. Vámpír. Ez volt az utolsó szó, melyre életemben gondoltam.”

Magam mellé dobtam a jegyzetfüzetet és kényelmesen elterpeszkedtem. Valami hibádzott, de nem tudtam rájönni, hogy mi. Az álom végét nem tudtam felidézni, csak a következő részletét. Mióta vámpírúr lettem, kezdtek szétesni a gondolataim. Rohadt vérfarkas! Igazán szólhatott volna, hogy ne igyam meg a vérét, mert félvér lesz belőlem. Egy pillanatra elmém visszavándorolt a felhőkarcoló tetejére, ahol egy vérfarkassal harcoltam. Kemény meccs volt, az egyszer biztos. Letépte a szárnyaimat és elég kellemetlen sebeket okozott, de végül átharaptam a torkát. Így lettem vámpírúr. Ráadásul utána még munkát is kaptam, amiért eltettem lábalól azt a bolhazsákot, meg valami trutyi fickót.
- Ennyire emlékszel az egészből? – kérdezte Rich, én pedig alig láthatóan megráztam a fejem.
- A nehézség épp az álom elkülönítése a valóságtól. – válaszoltam neki, miközben felültem és ismét magam elé vettem a noteszt.
- Amiket eddig leírtál mind így történtek a valóságban is, nem?
- De igen. Annyi kivétellel, hogy nem láthattam magam kívülről a születésemkor. Meg a vacsoránál nem hallottam, hogy mit beszéltek apámék.
- Akkor fejezd be, hátha lesz néhány más különbség is, amiből kiindulhatunk. – mordult rám, én pedig végre ismét írni kezdtem.

„A király és én egy kicsi, de kellemes szobában álltunk. Szótlanul nyomott a kezembe egy levelet, amit felbontottam, és elolvastam ugyan, de tartalmát nem tudtam feldolgozni. Volt benne egy sor, mely lekapcsolta az agyamat.

„Sir Arthur Williams, a kerekasztal egykori lovagja végképp maga mögött hagyta a világot és megtért az Úrhoz.”

Végül a kandallóhoz sétáltam és bedobtam a pergament. Láncingem minden mozdulatomra csilingelt, de az udvar tagjai már megszokták, hogy a támadás óta csak teljes páncélzatban voltam hajlandó menni bármerre is. Ők harcrakészségnek tudták be a dolgot, pedig a valóságban csupán új állapotomat igyekeztem elrejteni előlük. Éjjelente falvakba jártam, hogy fiatal lányok vérét szívjam, nap közben pedig továbbra is a király apródjaként tevékenykedtem. A szemem ekkor még olyan kék volt, mint amilyen születésemkor, így az embereket az sem botránkoztatta meg, ha sisak nélkül sétáltam.
- Oly veszteség ez a birodalomnak és személyemnek is, melyet nem lehet szavakba önteni. Együttérzünk veled Justin. Épp ezért Mi, a király úgy döntöttünk, hogy fiunkként nevelünk téged tovább, noha a trónra nem tarthatsz igényt. – nézett komolyan a szemembe Arthur. Én természetesen fejet hajtottam.
- Köszönöm felség!

Egy nagy teremben álltam, immár lovagként. A terem közepén az álmom foglalt helyet: a kerekasztal. Arthur király és a többi lovag már ott állt, már csak engem vártak. Ez volt az első alkalom, mikor én magam is melléjük ülhettem. Több lovag is mosolygott. Nagy levegőt vettem, majd felszegett állal feléjük indultam.

- Hívatott, felség? – léptem be a király dolgozószobájának ajtaján, mely előtt alabárdosok álltak őrt-
- Beszélnünk kell, Sir Justin! – pillantott fel az előtte heverő pergamenről. Én egyelőre szótlanul vártam a folytatást.
- Már a huszadik neved napja is elmúlt, valamint a kerekasztal lovagjai közé is bekerültél. Atyád akarata szerint rádszáll az összes földje és tulajdona. Szükségünk van rád, hogy ellásd földesúri kötelezettségeidet is. Így hát visszaküldünk szülőföldedre, hogy ez ország törvényeit betartva kormányozd városodat.
Erre nem számítottam, de boldogan bólintottam. Rég nem jártam már szülővárosom falai közt.
- Óhajod szerint lesz, felség! – hajtottam fejet és nyúltam volna a pergamentekercsért, melyet felém nyújtott ugyan, de még nem általam elérhető távolságba. Valamit még tartogatott.
- Viszont nem óhajtjuk ezt a terhet egyedül a te válladra tenni. Emlékszel Sir Aldrichra?
- Igen felség! – vajon mit tervezhetett a király? Nem értettem, hogy milyen segítséget kaphatnék Sir Aldrichtól. Ő volt az egyik lovag, aki kiképzett és nagyon jó viszonyt ápoltunk lovaggá válásom óta is. Sőt, egyenesen mellette foglalok helyet a kerekasztalnál. Egy pillanatnyi gondolkodás után viszont leesett. Nem Aldrich a lényeg.
- Látjuk, rájöttél. Igen, Aldrich lánya eladósorba került. Aldrich és atyád jó barátok lévén még gyermekkorotokban megegyeztek, hogy a ti házasságotok által erősítik meg barátságukat. Atyád ugyan már nincs velünk, de mi úgy véljük, jó döntés lenne elvenned Ashleyt, Aldrich lányát. – mire Arthur befejezte, már azon törtem a fejem, hogy hogy bújhatok ki a dolog alól. Mármint nem az esküvő, hanem a templomi esküvő alól.
- Felség, amennyiben nem bánod, lehetne egy kérésem az esküvővel kapcsolatban?
- Ezek szerint elfogadod?
- Nem látom okát ellenkezésnek. Sokat köszönhetek Sir Aldrichnek és tudtommal lányának szépsége legendás.
- Rendben, helyes. – bólogatott a király és intett, hogy mondjam a kérésemet.
- Tisztelettel kérném felségedtől, hogy az esküvőt a régi hagyományok szerint tarthassuk meg, a régi istenek előtt. – hangom halk volt, mint egy gyermeké, aki épp bűnét vallja be apjának és egy kiadós verésre számíthat.
- Ám legyen!

Esküvőnk végén karjaimban vittem a menyasszonyomat a lakosztályomba. Arthur döntése alapján a menyegzőt még Camelot falai közt tartottuk és két nap múlva volt esedékes az indulásunk. Addig még egy tiszteletkört is kell majd futnom Sir Aldrichnál, amiért nekem adta a lányát.
Ekkor lepillantottam a karjaimban tartott lányra és elmosolyodtam. A szépségét dicsőítők egyike sem túlzott. Gyönyörű lány volt rézvörös hajjal és kék szemekkel, testalkata pedig egyelőre nem hasonlított egy úrhölgyére - tehát vékony volt és csak azokon a helyeken gömbölyödött, ahol kellett.
Az esküvőből nem sokra emlékeztem, mert mint kiderült, még a régi istenek is elég erős fejfájást okozhatnak egy magamfajtának.
- Min gondolkozol kedves férjuram? – kérdezte Ashley kissé bátortalanul mikor már a hálószoba közelében jártunk. Válaszként csak elmosolyodtam és megráztam a fejemet, mint aki egy idegesítő gondolatot próbál kiűzni a fejéből.
- Hamarosan megtudod. – feleltem inkább és ledobtam az ágyra.

A nászéjszaka után elég furcsán éreztem magam, de nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget; betudtam élőhalott állóképességem jelentős kihasználásának mellékhatásaként. Frissen szerzett feleségem még aludt, így kimásztam baldachinos ágyunkból és elmentem ellenőrizni, vajon a szolgák meghozták-e a reggeli fürdővizet a dézsába, melyben fürödni szoktam. Ez a szokás minden nemes körében elterjedt volt, de tudtommal még a jobbágyok is egykét naponta jártak a közelükben fekvő patakhoz lemosni magukat.
A másik helyiségbe átlépve pozitív meglepetésként ért a dolog. Gyorsan bemásztam a forró vízzel teli dézsába és szememet becsukva hátrahajtottam a fejemet. Végezni akartam a fürdéssel, mielőtt feleségem felébred és széthúzza a súlyos függönyöket, melyek ilyenkor kint tartották a napfényt. Tervemet azonban meghiúsította a puha test, ami ekkor csusszant be mellém a dézsába. Még csak ki se kellett nyitnom a szemeimet, hogy tudjam, Ashley az. Már akkor megéreztem az illatát, mikor belépett a helyiségbe. Fahéjas alma némi fenyő beütéssel és még valamivel, amit nem tudtam volna megmondani. Ahogy elhelyezkedett, a fürdővíz elkezdett hűlni, így kénytelen voltam kinyitni a szemeimet és megnézni, hogy mi is történik. Valami furcsa szag áradt belőle, amit az elmúlt egy napban még nem éreztem.
- Mégis mi vagy te? – kérdezte hideg hangon, mely mintha minden életet kiszívott volna a világból, csupán egy fagyott pusztaságot hagyva maga után. Újra hatalmába kerített az a furcsa érzés, ami korábban is, de immár jobban odafigyeltem rá. Kábultság volt.
- Abbahagynád? – kérdeztem tőle, miközben kezemet lassan, de még mindig emberi sebesség felett a torkára kulcsoltam. Szemei tágra nyíltak, a víz pedig egyből visszanyerte korábbi hőmérsékletét.
- Nem a veszély miatt viselsz páncélt egész nap, ugye? – kérdezte, mint aki kezdi kapisgálni a dolgokat és előrehajolva mélyen a szemembe nézett – Kezd megjelenni a vörös gyűrű a szemedben. Az vagy, aminek gondollak?
- Nem tudom, hogy minek gondolsz, de te is magyarázattal tartozol az előző kis mutatványod után. – franc, franc, franc! Nekem is olyan világító vörös szemem lesz, mint annak a szemétnek, aki átváltoztatott?
Ashley nagyot sóhajtva hátradőlt a dézsa velem ellentétes oldalán és fejét kissé oldalra döntve nézett, mint aki mérlegel valamit. Végül döntésre juthatott, mert megköszörülte a torkát és bólintott.
- Olyan erővel rendelkezek, amivel egy átlagos ember nem. Gyerekkoromban egyszer véletlenül belefagyasztottam a bort atyám kupájába. Szerencsére nem jött rá, hogy én voltam, de az óta is gyanakszik a gonosz szellemekre, akik meg akarták fosztani az italától. – nyögte ki végül, majd olyan kérdő pillantást vetett rám, hogy vállat vontam és úgy döntöttem, én is felelek. Elvégre egy ilyen vallomás után az ő halálos ítéletét is jelentené egy árulás.
- A királlyal mentünk vadászni, mikor a férfi, akire vadásztunk felkapott és szárnyakat növesztve elrepült velem. Vámpír volt. A történet maradékát kitalálhatod. Mikor felkeltem, feltéptem az engem megtaláló magányos lovag torkát és kiszívtam az összes vérét, amiért persze később az engem átváltoztató férfit hibáztattam. Az óta erősebb és gyorsabb vagyok, cserébe éget a napfény és az esküvőnk alatt majdnem felrobbant a fejem.
- Ez sok mindent megmagyaráz. – bólintott a lány. Kis ideig csöndben heverésztünk a vízben, végül csak megszólalt. – Ezek szerint ezért nem működött rajtad a kis bűbájom. Emberekre van tervezve.
Kérdő pillantásomra kuncogni kezdett, végül hangos nevetésben tört ki.
- Tudod, kicsit izgultam a nászéjszakától, ezért gondoltam elkábítalak, hogy ne tudd, mi történt, én pedig inkább csak hozzád bújok. – válaszolta. Hát, visszagondolva az előző éjszaka részleteire, ez határozottan nem jött be neki.

A fürdőszobás beszélgetés után kissé gyorsabban teltek a napok, mint addigi húsz évem alatt bármikor. Sokat beszélgettünk Ashleyvel és meg is kedveltük egymást, majd visszautaztunk a városba, melynek immár hűbérura voltam és megejtettük a tipikus formaságokat, amik új pozícióm elfoglalásához kellettek.  Egyik éjszaka Ashley sokáig az általa külön használatra kért szobában maradt, így gondoltam megnézem, miben mesterkedik a feleségem. Mivel jártam már ott korábban is, így tudtam, hogy egy kisebb labor-könyvtár keverék helyiségről beszélhetünk különböző rúnákkal és varázskönyvekkel, ahova rajtunk kettőnkön kívül senkinek sem volt bejárása. Az ajtón belépve viszont nem a megszokott látvány fogadott: a szoba nagy része fel volt dúlva, feleségem pedig épp egy könyvet rugdosott.
- Valami probléma van? – kérdeztem. Addig észre sem vett, de széles mosollyal fordult felém. És szélsebesen elém rohant.
- Épp most jöttem rá a megoldására! Változtass át! – mohó arckifejezése elárulta, hogy komolyan gondolja a dolgot. Ennek ellenére én nem akartam átváltoztatni. A közös fürdés óta minden másnap ittam a véréből, ami mennyei finomságnak bizonyult és nem akartam lemondani róla. De nem ez volt a legnagyobb probléma.
- Fogalmam sincs, hogy hogyan kell. – válaszoltam, mire leolvadt a vidámság az arcáról.
- Az baj. Élő ember nem tudja elvégezni ezt a varázslatot. Egyszerűen nem lehet hozzá elég ereje. – jelentette ki feldúltan.
- Biztos vagy ebben?
- Nem. Ez csak feltételezés. De képzeld el, milyen új dimenziókat nyitna előttünk, ha én is vámpírrá válnék.
- A dolog lehetséges. – érkezett a válasz a saját számból, de más hangján. Egy pillanatra Ashley és én is megdermedtünk.
- Most mi van, nem tudtátok, hogy minden vámpírnak van egy segédje? – kérdezte második hangom, ezúttal kifejezetten türelmetlen hangnemben – Justin, szívd ki a vérének nagyjából a felét, harapd át erősen a nyelvedet és a saját véredet erőltesd az ő testébe. – fejezte be.
- Hé, mégis ki vagy te? – érdeklődtem, miközben Ashley csak bámult rám, de nem kaptam választ.
- Olvastam valamelyik könyvben, hogy a vámpírok egy csoportjának van egy fajta segédtudata, ami mindent tud a vámpírlétről, csak nem hajlandó mesélni róla. De te vagy az első, akinél ezt élőben látom is. – motyogta az orra alatt Ashley.
- Tekintve, hogy én vagyok az első vámpír, akit élőben látsz... – válaszoltam, miközben ölelésembe vontam és fogaimmal karcolgatni kezdtem a nyakát. Törékeny halandó teste megborzongott, nyakát pedig közelebb nyomta az élvezetes harapást nyújtó agyarakhoz.
- Csináld! – kérlelt, én pedig nem tudtam ellenállni puha bőrének – egyszerűen muszáj volt belemártani a fogaimat. Halk nyögés szaladt fel a torkából, mikor nyakába mélyedtek agyaraim, vérének csodálatos íze pedig elöntötte a számat. Szépen lassan kortyolgattam a vérét – nem tudtam eldönteni, hogy átváltoztassam-e, vagy nem. Elvégre az információt megkaptam, de mi van, ha nem működik? És egyáltalán én akarom a dolgot?
Addig gondolkodtam vérszívás közben, míg feleségem halk sóhajt nem hallatott. Ekkor végre elszántam magam. Ha nem változtatom át, ő megöregszik és meghal, én pedig nem. Ezt nem akartam. Így hát néhány mélyebb szívással több vérét vettem el, mint addig valaha, majd élesem ráharaptam a nyelvemre és a számba toluló vért visszafújtam oda, ahonnan korábban az ő vérét szívtam, így pótolva az emberit a vámpírral. Csakhogy amint a vérem nagy része kitöltötte az ereit, szíve megadta magát és leállt. Nem értettem, mi történik. Tehetetlenségemben felordítottam.”

- Ez nem így történt! Nem állt le a szíve, amíg nagyjából fél órával a művelet után fel nem ébredt! Abban a pillanatban szűnt meg dobogni a szíve, amikor vámpírként kinyitotta a szemeit. – emlékeztem vissza és éreztem, hogy valami fontos dologra figyeltem fel, így újul erővel folytattam álmaim leírását.

„- Justin, gondok lesznek. – libbent be emberfeletti légiességgel Ashley. Kérdő tekintettel bámultam rá. Öt éve voltunk házasok – öt éve változtattam vámpírrá. Abban az évben mind a hajam, mind a szemem vérvörössé vált, idén pedig az övé is színt váltott.
- Milyen gondokra gondolsz? Még egy paraszt vélt vámpírt látni? – kérdeztem és komolyan elgondolkodtam, hogy kivégzem az idő közben átváltoztatott vámpír szolgákat. Egyszerűen nem bírtak a vérszomjukkal.
- Rosszabb! Rólunk suttognak. – válaszától megborzongtam. Végig tudtuk, hogy előbb, vagy utóbb eljön ez a nap is, de nem hittem, hogy csupán 5 év fog kelleni hozzá.
- Akkor ahogy elterveztük?
- Igen. – válaszából annyi kegyetlenség hallatszott ki, hogy szinte büszke voltam rá. De volt ott még valami. A remény.

Nagyjából egy héttel később a kastélyom udvarára nyíló erkélyen álltunk. Minden vámpír alattvalómat az udvarba hívattam, amit ugyan nem értettek, de kénytelenek voltak teljesíteni a parancsaimat, elvégre én változtattam át őket. Csupán arról nem világosítottam fel őket, hogy az udvar belső falait és kapuit korábban felszenteltettem egy mostanra halott pappal. Épp ezért tettem a találkozót nem sokkal napfelkelte előttre. Vámpír alattvalóim egyre türelmetlenebbek lettek, de kiadtam nekik a parancsot, hogy nem mozdulhatnak, ők pedig nem tudtak ellenállni neki. Így hát rémült arckifejezéssel nézték, amint felkelt a nap. Engem és Ashleyt nem bánthatott – feleségem mágiája megvédett minket. Teremtményeim nagy része viszont nem volt felkészülve a dologra, így a nap első sugarai pillanatok alatt leégették az összes húst a korábbi parancsom miatt fedetlen fejükről. Akik mégis túlélték volna azokat emberi katonáim szentelt nyílfelleggel szórták meg, ami után természetesen ők is ki lettek végezve. Végül, akik a nyílfelleget is túlélték, azokat én magam végeztem ki.

Kis tömeggyilkosságunk után egy kriptában álltunk Ashleyvel. Kezében egy jégből készült pengét szorongatott. Szeme sarkában vérkönny csillogott, melyről tudtam, hogy csak elalvásom után fogja elsírni.
- Ezt a kardot neked készítettem. A neve Fagymarás. Ő lesz a kulcs a rejtekhelyemhez. Ha eljön az idő, megmutatja neked az utat. – ezzel elengedte a kardot, ami jégszilánkokra hullott szét és elolvadt. Feleségem egy utolsó pillantást vetett az oltárra, melyen az elkövetkezendő évezredeket fogom tölteni. Én is odapillantottam és egy hópehely alakú jelet pillantottam meg. Ashley mosolyogva rázta a fejét jelezvén, hogy ne kérdezzek semmit és a kemény kőágy felé mutatott.
- A búcsú nem örökre szól. – simítottam végig az arcát és lefeküdtem.
- Reméljük. Teremts egy olyan világot nekem, amiben háborítatlanul lehetünk azok, akik vagyunk! – válaszolta, majd ajkai puha érintését éreztem az ajkaimon és minden elsötétült.”

- Ez az! – kiáltottam fel. Richard értetlenkedő kérdésére hevesen magyarázni kezdtem, miközben gyorsan forgatva a noteszt karikázgattam be szavakat.
- Emlékszel az álom elejére? Kívülről láttam magam. Rögtön utána olyat hallottam, amit nem hallhattam, mert nem voltam hallótávolságban. Később a halál jelent meg, végül a kriptában a hópehely. Az egész egy rejtvény! Kívülről láttam magam, ez mutatja, hogy ez nem a valóság. A nem hallható dolgok hallása jelenti, hogy olyan információ is van benne, amiről eddig nem tudhattam, vagyis, hogy új tudást fogok szerezni, figyeljek rá. A halál és az oltáron szereplő minta pedig csak egy helyre vezethet… - nem fejeztem be az okfejtést, hanem felpattanva kirohantam az ajtón és átváltozva a levegőbe emelkedtem.
Némi repülés után egy szikla előtt szálltam le. Bárhol megismertem volna a helyet, pedig nem ott volt, ahogy évezredekkel korábban nyugovóra tértem. Olyan volt, mintha a sziklát és környékét áthelyezték volna Nagy Britanniából ide, Gotham közelébe. A szikla tövében megtaláltam a lejáratot. Tisztán látszott, hogy rajta feküdt a szikla, amíg nem is oly rég le nem löktem róla. Bemásztam a kriptába és ott is volt az oltáron, amin feküdtem. Ott volt a jel.
- Fagymarás! – mondtam ki hangosan a nevet és amint a kard alakot öltött, magabiztosan előre lépve belemélyesztettem a kőbe. A jégpenge úgy hatolt át rajta, mint kés a vajon, majd egy hirtelen hideg szellő után a világ elsötétült. Mikor magamhoz tértem minden valahogy másnak érződött, de nem tudtam volna megmagyarázni, hogy miért, vagy hogyan. Így hát csalódottan, a jégkardot eloszlatva mentem haza.


Képességek

Testi felturbózás:
Ereje, sebessége és regenerálódási képessége növekszik, érzékei pedig feljavulnak.
Erő az emberi erő kétszerese, sebesség a háromszorosa, sebeinek pedig feleannyi idő kell a gyógyuláshoz.

Emléklopás:
Vérszívással egy viszonylag friss, vagy mélyen berögzült emléket képes ellopni. Akarattal aktiválható képesség.

Vámpír forma:
A test drasztikus változáson megy keresztül. A magasság megnő, a csontok és a bőr megvastagodnak, az izmok pedig szinte embertelen méretűre duzzadnak. Ennek következtében a súly is megnő. A sebesség és a testi erő pedig a duplája az átlagosnak. A megnövekedett izomzat olyan erős, hogy a kis kaliberű golyók lepattannak róla, az átlagos kések pedig csak megkarcolják. Ebben a formában a hátán repülésre alkalmas, darabonként 3 méteres denevérszárnyak vannak, a kezén pedig körmök helyett karmok találhatóak. Fülei a denevér füleire hasonlítanak, amitől a hallása még jobb. Mikor átváltozik ebbe a formába, a napfény nem égeti meg, hanem csak könnyen elviselhető fájdalmat érez. Mikor vámpír formában van a tudatai egyesülnek. Pontosabban fogalmazva Richard tudata beleolvad Justinéba, így végig Justin irányít. Részleges átváltozásra is képes. Teljes átváltozás esetén a rajta lévő összes ruha és a nála lévő összes felszerelés eltűnik, helyettük pedig egy vérvörös ágyékkötő jelenik meg rajta. Visszaváltozás után minden átváltozás előtt nála lévő dolog visszakerül hosszá (vagyis rá).

A vámpírúrság miatt alakja megváltozott. Nagyobb karma lettek, és fogai is farkasfogakká váltak, habár a szemfogak megmaradtak vámpírfogaknak. Az állkapcsa alig láthatóan előrébb ugrott. Ha akar, akkor képes bundát és farkat növeszteni. Ilyenkor az arca pofaszerűvé változik és egy túlméretezett szárnyas vérfarkashoz hasonlít.

Árnyak irányítása: Korlátozott mennyiségű, használó akaratától függően folyékony, vagy szilárd halmazállapotú árnyak teremthetők, amit a használó kedve szerint tud irányítani. 1.szinten maximum 10 köbméternyi árnyék teremthető a használó 1 méteres körzetében, amik az 5 méteres körzetén kívül eloszlanak. Lehet belőlük fegyvereket (pl kardot, vagy íjat) teremteni, de bonyolultabb eszközöket (pl gépfegyver, jármű) nem lehet belőlük létrehozni. Minél többet teremt a használó, annál jobban legyengül és annál éhesebb lesz.

Napfény kibírása: A vámpírúr lét miatt a napfény már nem árthat neki. 1.szinten 3 órát bír ki a napfényen, ami csak egy kicsit legyengíti és enyhe fejfájást okoz neki, illetve árnyékokban akármennyi ideig képes megmaradni.

Asztrál Test: A használó képes testét asztrális energiává alakítani, így a szellemek és lidércek síkján mozogni. Ebben a formában nem árthat neki semmi, viszont ő sem árthat semminek. Majdnem úgy látszik, mintha ténylegesen ott lenne, de enyhén átlátszó alakja van. Egyedül az asztrális testtel rendelkező lények képesek megsebezni. 1.szinten táplálkozásonként maximum egyszer 5 másodpercre képes asztráltestet felvenni.