HomeHome  CalendarCalendar  Gy.I.K.Gy.I.K.  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  

Share | 
 

 Miss Guillotina - Johanna Gateway

Go down 
SzerzőÜzenet
Miss Guillotina

avatar

Hozzászólások száma : 11
Join date : 2017. Jul. 03.

TémanyitásTárgy: Miss Guillotina - Johanna Gateway   Kedd Júl. 04, 2017 6:51 pm

Név: Johanna Gateway
Álnevei: Jane Ketch, Miss Guillotina, Kárhozat Asszonya
Character sound: https://www.youtube.com/watch?v=T9GpAt0kA5E
Faj: Élőholt Ember
Nem:
Élt: 1993. Április 25. – 2017. Október 11.
Feltámadt: 2017. Október 13.
 
Kor: 24 év
Magasság: 170 cm
Egészségi állapot: Meghalt, de már jobban van. XD
Részletesebben kifejtve:

  •          A szervei ugyan teljesen jól funkcionálnak, de csak és kizárólag együtt, ebben a szervezetben képesek megfelelően működni, donorszervként hasznavehetetlenek, de más szerveket befogadhat, sőt, egyes szervek hiánya vagy sérülése hátráltathatja, de halált nem okozhat.
  •         Hordozójává vált több veszélyes fertőzésnek.
  •         Szabályozatlan gázképződés, mik a folyamatos bomlás és regeneráció során óhatatlanul keletkeztek.


Vércsoport: Nincs (Mármint van, de nem épp olyan amit élő ember örömmel elfogadna.)
A vére összetétele nem egészen hasonló az emberihez, mert a hemoglobinban a vas helyét egy echtoplazma bázisú anyag vette át. Emellett sokféle lappangó fertőzést hordoz, amik nem képesek felvenni a versenyt az immunrendszer védelmével szemben, így egy vérátömlesztés során a fogadó fél megszerezheti a vérmérgezést, a veszettséget vagy más, hasonló finomságokat. Very Happy
 
Foglalkozása: Nevelőtiszt
Foglalkozása során remek szervezőkészségre tett szert, nem vész el a jogi útvesztőkben, valamint emberismereti és lélektani ismeretekkel is rendelkezik. Emellett valamely donora értett a fejszés harchoz.
Szövetségesei:  Ami késik, nem múlik.
Ellenségei: Majdnem minden bűnöző.
Oldal: Radikális Jó
 
Család, barátok:
Apa- Alexander J. Gateway (45)
Anya- Serena Gateway, születési nevén Serena Fox (43)
Húga- Rose Gateway (16)
 
Jellem:
Úgy, ahogy élőholtként, létével egy vékony határmezsgyén táncol, úgy ez a kettősség a személyiségére is kihatással van. A régi élete legnagyobb csalódása úgy ejtett mély sebet a lelkén hogy az sosem fog teljesen begyógyulni. Így lett egy lelkes, őszinte és dolgos életet élő fiatal nőből élete megfordító pillanatában egy bosszúszomjas teremtmény, aki fertőként tekintve a bűnözésre, úgy akarja kimetszeni azt a társadalomból, mint sebész az elfertőződött húst a testből.
Ugyan néha elgyengül, engedve régi énjének, de már nehezebben bízik meg az idegenekben és nem szívesen beszél magáról vagy arról, amivé tették, bár ha bebizonyosodik valakiről hogy megbízható, esélyes hogy megnyílhat előtte és kicsit olyan lehet vele, mint annak idején, netán néha új testrészeinek régi gazdáinak érzelmei uralkodnak el rajta.

Felszerelés: Feladatán kívül egészen úgy öltözködik mint a közönséges emberek. (Szerencsére a legtöbb ruhadarabja és pár bútora egy garázsvásár során ismét hozzá került.)
Bevetés alatt általában egy farmer, egy sportcipő, egy fekete kapucnis pulcsi, valamint egy fejsze és egy hosszú kötél áll rendelkezésére a rendtétel során.
 
Gyengeségek:
-Magas feszültségű elektromosság:
Johanna testében hatalmas mennyiségű elektromos energia hatolt be felélesztése során, amit teste működéséért felelős, így egy szintén magas feszültségű sérülés komolyan károsíthatja ezt a folyamatot.
-Tűz
-Magas hatásfokú húsevő baktériumok


Előtörténet:

Kezdet és vég:
Csodás életem volt. Dolgoztam, tanultam. Voltak barátaim, családom és álmaim, de még milyen álmaim. Egy olyan városról, ahol magunk mögött hagytuk a bűnt és a kétségeket, ahol aki akarta, megbánhatta a bűneit és ismét a többi emberrel élhetett. Néha elkeseredem hogy ilyen naiv és hiszékeny voltam, hogy bedőltem egy ilyen gyerekes gondolatnak, hogy effélén álmodoztam. Talán az ember egyszer követ el olyasfajta hibát az életében, ami az életének végét okozhatja, de hogy valaki majd egy egész életen át abban éljen, arra nincs szó, de nem hibáztatok érte senkit. A szüleim realisták voltak, de hasonló gondolatokat dédelgettek és eszerint is éltek. Míg anyám, mint pszichiáter próbálta felderíteni és kezelni a szellemi gondokat, addig apám a város rendőri kötelékének tagjaként kísérelt rendet tenni. Ez két ismert és elismert szakma volt, ami a mai világban egyre fontosabbá válik, ahogy a bűn felütötte a fejét és az előttem álló példákat követve úgy döntöttem, magam is részese akarok lenni mindennek, hogy segítsek. Mivel akkor még igazándiból nem tudtam mi is vár rám, az utam a nevelőtiszti pályára vezetett, ami alatt többször is lehetőségem volt bizonyítani a rátermettségemet, mint gyakornok és törhetetlen kitartásomnak és bizalmamnak hála mikor hivatalosan is elnyertem a képzettségemet igazoló papírt, már több sikert könyvelhettem el, mint a legtöbb pályakezdő, így esett meg hogy a karrieremet meg is kezdhettem a bűn melegágyában, Gothamben. Féltem, ahhoz nem fért kétség. Aggódtam, hogy netán ez a szálka a torkomon akad majd, de törhetetlenül tettem amit tennem kellett. Mikor megkezdtem a munkát, beosztottak alám egy visszaeső fickót. Volt vagy huszonhárom és már akkor többszörös visszaeső volt és mindig valami durvább tett miatt került vissza a börtönbe. Sajnáltam a férfit és tudtam, hogy ha nem állítom meg, akkor előbb vagy utóbb elkövet valamit, ami miatt többet nem jön ki, vagy azt sem éli meg hogy visszakerül a rácsok mögé, így hát heteket áldoztam rá és az elhelyezésére. Több alkalommal vallottunk kudarcot mint eddig soha. Hiába álltam mögötte, heteken át csak visszautasítások érkeztek, minden lehetséges álláslehetőség felől. Ugyan törvényileg nem volt helyes visszautasítaniuk a védencem kérését, de a mellettünk álló törvény se kényszeríthette az embereket egy börtönviselt férfi alkalmazására, így, napról napra egyre kevesebb volt a remény a sikerre, voltak olyan napok, mikor ebédszünetben találkoztam vele és kibeszéltük egymás ügyes-bajos dolgait. Jobb híján csak ez maradt, miután barátaim nemigen voltak a városban és nem akartam untatni a kötelező szöveggel, amit biztos már ő is kívülről fúj, így megelőlegezve egymásnak a bizalmat, idővel jó baráti viszonyba kerültünk és elkezdtünk terveket szőni a jövője érdekében, mikor is egy merész ötlettől vezérelve elhatároztam hogy biztonsági szakembernek is elmehetne. Ő ugyan ellenkezett, de végül némi győzködés után beadta a derekát és mit adott az ég? Sikerült. Összejött neki a munka. Ugyan nem ép helyi feladat volt, de sikerült elhelyezkednie az szomszéd nagyvárosban, egy csomagfuvarozó cég raktárában, mint épületbiztonsági szakértő. Hihetetlen volt az egész. Olyan volt ez, mint valamiféle csoda. Végre sikerült több hét kemény munkával és álmatlanul töltött éjszaka után pontot tennem egy fejezet végére, innentől pedig mintha kezdtem volna megérteni a helyi helyzetet és kifőzni ellene a megfelelő taktikát, így pedig innen már csak felfelé vezetett az út. Jöttek sorban az emberek és idővel minden segíteni tudtam, ám ez feltűnt egyeseknek, mivel az addig olyan serényen feltűnő munkakeresőik, kissé megcsappantak. Így történt aztán, hogy egy nap valaki feltűnt az irodámban. Egy igencsak jól szituált, szürke öltönyös, nyakkendős férfi, simára borotvált arccal és elegánsan fésült hajjal, valamint egy aktatáskával jelent meg. Miután bemutatkozott, mit sem sejtve beengedtem és hellyel kínáltam őt, majd csakhamar a tárgyra tért. Megjelenése okán, felvázolta a fennálló helyzetet, miszerint ő mint képviselő jelent meg. elmondása szerint a felkérői jeles gothami üzletemberek, akik hajlandóak komoly összeget felajánlani, ha netán véletlenül, minden előjel nélkül, elhagynám a várost és vissza se térnék. Ekkor kinyitotta az aktatáskát, kivett belőle egy vaskos, barna borítékot, majd az asztalra dobta, így abból kikandikálhatott annak tartalma. Némileg meglepő volt látni, hogy a boríték két köteg bankjegyet rejtett. Ebből az egyértelmű utalásból következhet az, hogy nem épp a Wayne-féle pénzes emberekről van szó, akik tiszta ügyletekkel keresik a hat számjegyűnél nagyobb napi nyereséget. Ennél tisztább üzenet nincs a szakma berkein belül hogy amit teszek az nem tesz jót az alvilág számára. Szót se róla, büszke voltam magamra és éreztem hogy ennél tovább is tudnék menni, így hát merészségemben elküldtem az urat, akinek az arcára volt írva a meglepettség. Nem hitte volna hogy ennek ellent mondok. A visszautasítás az ilyen kegyetlen „üzletemberek” gyengéje. Ha kikosarazzák őket, csak még elszántabbak lesznek és ez nem volt másképp most sem. A tárgyalópartnerem rám pillantott, majd elvette a borítékot és közölte, hogy nem volt helyes amit tettem és hogy ennek megfizetem az árát, de az efféle sértések mindig leperegtek rólam, így most is csak üres fecsegésnek vettem amit mondott, ezt követően pedig szó nélkül távozott.
Késő este, az utolsók közt hagytam el az épületet. Sok papírmunka és beszélgetés volt a hátam mögött, így nem is nagyon törődtem azzal a fenyegetéssel és talán még azt is megkockáztatnám, hogy meg is feledkeztem róla. Nem is érdekelt már semmi, csak az, hogy visszatérjek a bérlakásomba és kipihenjem magam, így az utam a buszmegállóig vezetett. Nem siettem, hiszen fél órám volt még az érkezéséig. Így eshetett meg az, hogy lankadó figyelmem miatt nem figyeltem fel rá. Teljesen megrémültem, mikor hirtelen valaki megragadta a vállam és bevonszolt a sikátorba. Érezhetően jobb erőben volt nálam. Hiába ordítottam, sikoltoztam ahogy a torkomon kifért, senki sem reagált a kétségbeesett hangomra, mintha a világ, amit eddig meg akartam volna menteni és kicsit jobbá akartam tenni, közönybe burkolózott volna és elfordult volna tőlem. Az utolsó kiáltásomat egy mellkasomra mért határozott döfés fojtotta belém, és ahogy kihúzta belőlem azt a véremtől áztatott pengét az újra behatolt a húsomba, és újra és újra, mint ahogy a rossz böllér próbál véget vetni a szenvedő állat kínjának a rosszul sikerült utolsó döfés után, de ezzel csak a szenvedéseimet nyújtotta tovább. A szenvedés közepette szinte az emlékeimbe égett az a borostás állú, kócos hajú, alkohol és pöce szagú, fekete táskás és vörös szemű arca, ahogy rám, a munkájára pillantott, ahogy a falnak dőlve lassan lefelé csúszom és elterülök a földön, perceken át szenvedve a rozsdás, életlen kés okozta sebektől. Mikor aztán próbáltam a falba kapaszkodva feltápászkodni a mocsokból, hogy legalább ne fekve érjen utol a vég, a gazember a zörgéseket hallva megfordult, majd káromkodva rohant el. Két perc nem kellett ahhoz, hogy feltűnjön a zsákutca végén és mint valami eszement, az autójával neki kenjen a falnak, amitől a csontjaim kórusban zengték a halál szonettjét, összeroppanva a nyomástól, minek utána lassan fúrták át a szerveimet és törtek elő a bőröm alól, hogy aztán kínok között, a mocsokban, patkányok és bűzös ürülék között leheljem ki a lelkem.
Csak annyit érzékeltem a világból, amennyi a halál árnyékában még megadatott. A gyilkosom hátramenetbe rakva az autót, kifelé hajtott a zsákutcából, mikor pedig már félútnál tartott, az utolsó lélegzetem is sípolva fújtam ki, mikor lassan lehunytam a szemeimet. Ekkor hirtelen minden elhallgatott. A távolodó autó motorja hirtelen elnémult, a csatornavíz csobogása is a semmibe veszett, mikor léptek zajára figyeltem fel.
-Ne félj. Hamarosan eljön a te időd.- Súgta egy kedvesen csengő lány hangja. Ez a hang olyan volt, mintha színtiszta kedvességgel és tisztasággal volna tele, mintha így, a dolgok végeztével valaki tudná hogy utolsó percemben erre volna szükségem. Megértésre és szeretetre. Látni, tudni akartam, mégis ki az aki így, életem utolsó perceiben megszánt, így próbáltam kinyitni a szemem, de az kezét a szemeim elé helyezte, ezzel ellehetetlenítve hogy meglássam.
-Nana. Ne leskelődj. Inkább pihenj egy kicsit.- Csitította le a lelkesedésemet. – Mikor felébredsz, többé nem fogsz fájdalmat érezni. Esküszöm.- Búgta kedvesen, majd homlokon csókolt, mire aztán megszűntem élni és a suttogó ürességre kárhoztam.

Next turn:
Végeláthatatlan üresség. Egy színek, formák, fény és árnyak nélküli hely, ahol a térbéli kiterjedés, az idő, az anyag és a gondolat magába fordul és a semmibe vész, ahol minden eggyé válik és megszűnik létezni, eltűnik a néma, tátongó ürességben, miközben az élők világának hangjai suttogó kórusként kavarják fel a végeláthatatlan semmibe vesző ürességet. Ez van a halál után. Nem fogadják az embert szárnyas, szőke angyalok, vagy vörös, patás és szarvas démonok. Csak lassan, kíméletlenül elveszünk a semmiben. Ez vár mindenkire. Én pedig ott voltam és megtapasztaltam ezt a magányt. Mintha az egész némán akart volna elemészteni, mialatt az élők hétköznapjának zajai suttogva-búgva férkőztek az elmémbe, ami lassan megadta volna magát az egész folyamatnak, mint amikor egy hajótörött lassan elsüljed a végkimerülés küszöbén, úgy válva eggyé a tengerrel, mint majd én is a tátongó semmivel. Mikor testetlen entitásként sodródva az áramlatokkal, lassan szellemem utolsó szikráját is elvesztve beletörődtem az elmúlás lassú folyamatába, egy hang lassan kezdett kiválni és élesebbé válni a száz és száz másik hangnál. Egy férfi hangjára lettem figyelmes, a háttérben pedig változatos mennyiségű és jellegű zörejre figyeltem fel, ez az információáradat pedig úgy rohant le és rázott fel a szellemi elmúlás néma gyötrelméből, hogy szinte belerázkódtam, lerázva magamról a láncokat. Olyan volt az egész, mintha valami vagy valaki hatalmas kezei szorosan fogtak volna és erőnek erejével, húzni, tépni kezdtek volna, hogy az utolsó köteléket is elveszítsem börtönömmel. Olyan volt, mintha az ereimet próbálták volna egy seben át, harapófogóval kicibálni a bőröm alól és ez csak fokozódott és egyre mélyebbé vált, egészen addig, míg végül nem tört elő belőlem egy velőt rázó, keserves sikoly, mire mintha az engem szorító kezek egy utolsót rántottak rajtam, majd végül hirtelen minden fájdalom megszűnt és beköszöntött a sötétség, ami fekete fátyolként borult rám, a testemet pedig kellemes bizsergés és melegség járta át, a levegő pedig megtöltötte a tüdőmet. Olyan volt az egész, mint mikor az ember szenderegni kezd az álmából, de ahogy ismét eggyé váltam fizikális valómmal elfogott a kétely.
Olyan volt az egész, mintha ez csak egy rossz álom lett volna, de mégis olyan élethűnek tűnt, mintha megéltem volna, de azt is gondolhattam volna, hogy valami félálmomban beköszöntő látomás volt mindaz, amit megtapasztalhattam. Mintha, nem is tudom, kételyek emésztettek volna az álom és az éberség határán és mintha egyre kényelmetlenebbül éreztem volna magam és mikor észhez tértem, lassan kinyitottam a szemeimet és csak reménykedni tudtam.
Végül aztán lassan felnyitottam a szemeimet és az arcomba világító, kellemetlenül erős fény hatására reflexszerűen hunyorogni kezdtem, ám nem éreztem hogy fájt volna a szemem emiatt. Gondoltam, talán megint csak elaludtam az asztalnál és most, a nap egyenesen az arcomba világít. Ekkor még nem volt világos mi történt, így próbáltam felkelni, de mintha valami megakadályozott volna, az első próbálkozást követően, így újra próbálkoztam. ekkor tudatosult bennem, hogy megkötöztek, mégpedig egy vastag acélpántok rögzítettek egy hideg felülethez és ahogy a szemem alkalmazkodott a körülményekhez, lassan minden láthatóvá vált. Elsőnek a mellettem dolgozó gépek csoportjaira figyeltem fel, melyek közül párat, a kórházi sorozatoknak hála beazonosíthattam. Ott volt a pityegő EKG gép, ami nem egy mai darab volt, aztán ott volt az enkefalográf, aminek érzékelői a fejemre voltak csatolva, végül pedig feltűnt egy harmadik gép is, ezektől kicsit messzebb helyezve és az volt a legérdekesebb és valami módosított vértisztítónak tűnt, amiből valamiféle zöld folyadék folyt, és épp belém. Na, itt állt meg bennem az ütő és kezdtem el kissé kétségbe esni, ugyanis a tekintetemmel végigkövetve a csövet, tudatosult bennem, hogy nem csak bennem nem stimmelhettek a dolgok, hanem úgy összességében nem volt valami a helyén, pontosabban mintha én nem lettem volna egészen jó helyen, ugyanis a cső másik vége egy számomra idegen karba csatlakozott. Egyértelmű hogy az ember még félhomályban is felismeri a tulajdon testrészeit még félárnyékban is, így bátran mondhattam hogy az a kar nem az enyém volt, azaz tényleg nem hozzám tartozott, de mégis rajtam volt és úgy mozdult, ahogy én azt akartam és ahogy a bilincseim engedték. Végignézve magamon, figyeltem fel csak a szörnyű tényre, hogy a testem különböző pontjait varratok tucatjai, százai tarkítják és tartják egyben, melyek közül sok egyszerűen nem hozzám tartozott. Ekkor ébredtem rá, hogy amit eddig álomnak hittem, mind igaz volt. A vesztegetés, a késelés, az autó, a lány és az az emésztő mélység is. Az utolsó pillanatig, mindet megtapasztaltam. Elfogott a rémület és a kétségbeesés. A fejemben felütötte a fejét a zavarodottság. Nem értettem semmit, hogy mégis mi folyik, így próbáltam szabadulni a börtönömből, de az recsegve ellenállt minden próbálkozásomnak, amivel felkelthettem a figyelmet, ugyanis hamarosan recsegő hang kíséretében, mintha valaki megjelent volna a közelben. Hátborzongató érzés volt, mint amikor megérzi az ember, hogy valaki a háta mögött bámulja. Hamarosan a megérzést léptek és koppanások hangjai és alátámasztották és hamarosan feltűnt egy középkorú, borostás férfi is, aki fehér orvosi köpenyben, bicegve, egy sétabotra támaszkodva sétált el mellettem és láthatóan elégedetten, bár kissé gyanakvóan méregetett.

-Nocsak. Hát magadhoz tértél? Azt hittem valamit elég rendesen elszúrhattam, de ezek szerint minden rendben.- Nyilatkozott nagy kedélyesen, miközben a gépeket és a leleteket ellenőrizte.
-Mi a fenét csinált velem! Eresszen el!- Mondtam, folytatva a béklyóim kétségbeesett rángatását, de erre úgy pillantott rám? mintha nem is számított volna effélére. Ebből az arckifejezésből kapásból elkönyveltem őt valami antiszociális, habókos sarlatánnak.
-Mit mondtál? Megismételnéd?- Kérte némi döbbenettel vegyült kíváncsisággal, mintha nem is értené mit mondtam.
- Eresszen el, maga elfuserált felcser!- Robbant ki belőlem minden érzelem, egyszerűen egy pillanatnyi haragba olvasva, ami ledöbbentette a férfit, aki immár bizonyosan nem számított tőlem efféle reakcióra és mintha valami nagy tudású férfi lenne, összeráncolt homlokkal bicegett el pár métert egy asztalig, ahonnan felkapott egy megviselt, bőrkötéses könyvet, majd sietve belelapozott, majd gyorsan átfutotta a tekintetével azt és végül felkapott pár papírlapot, amikbe ugyancsak belepillantott, de ahogy tovább ráncolta a homlokát, árulkodott arról hogy nem lett okosabb, csak további kérdések kezdték gyötörni.
-A magasfeszültségnek törölnie kellett volna a halálig kialakult idegi útvonalakat, de azok megmaradtak és az egyik donor jellembéli sajátossága is megmutatkozott egy mérsékelt kirohanásodban. Erre a jegyzetek és tanulmányok szerint semmi esély sem volt nálad, de ez is bizonyítja, hogy nem vagy hétköznapi alany. Már a pigmentációd is erről tanúskodik. De mégis miért? Miért áll fenn a jelenlegi helyzet és ez állandó, vagy csak egy műhiba eredménye?- Kezdett bele valamiféle okfejtésbe az állapotomat illetően, amiből semmit sem értettem, de nem is nagyon izgatott. Csak el akartam szabadulni és csak tovább rángattam a bilincseket, amik egyre hangosabban recsegve próbáltak fogva tartani, amit persze a férfi valahogy nem nézhetett jó szemmel, mert sietve egy fecskendőért nyúlt, amibe egy ampullából valami anyagot szívott fel, majd felém közelített vele.
-Bocs, de erre most szükség lesz, mert a végén kért teszel magadban.- Közölte, majd mikor közelebb lépett, próbálta belém döfni a tűt.
-Nem!- Ordítottam el magam, majd egy hatalmasat rántottam a köteléken, ami fogva tartott, majd az egy hangos pattanással eltört, így a karom, amibe a tűt akarta szúrni, hirtelen elszabadult és ahogy van, méternyi magasságba lökte fel a fickót, aki földet érve a lába miatt nem tudott épségben a talpára esni, így egy nagyot esett, a kopott csempéjű padlózatra. Nem értettem mi történt, hogy a fél fémgyűrű hogy törhetett el, de ennél jobb alkalmam nem volt a menekülésre, így egy próbát téve a másik kezemet is megpróbáltam hasonló módon mentesíteni a fogságból, egy ismételt sikert aratva, majd megszabadultam a csövek és drótok alkotta tehertől, letépve magamról azokat, majd a lábaimról is lerúgva a bilincseket, szabaddá tettem magam. Ekkor aztán sietve felültem az ágyon és leugrottam róla, egyenesen a lábaimra, de mintha azok nem bírtak volna megtartani, összerogytak alattam. Hiába kapaszkodtam az ágyba, azok lassan összecsuklottak alattam, mintha az előző gazdája egy marionett bábu lett volna. Azonban nem volt sok időm, hiszen az az alak már fél térdre küzdötte magát.
-Ne! Ne menj el! Még nem vagy teljes!- Kiáltotta némi kétségbeeséssel, de ez csak tovább tetézte a menekülési ösztöneimet, így jobb híján további próbálkozásokra volt szükségem, így kitartóan felkapaszkodtam az ágy végén, hogy ismét nekifussak a próbálkozásnak. Nem akartam valami szakbarbár szakorvos kezei között valami ennél is rémségesebbé válni. Nem akarok részt venni ebben az őrültségben. Így hát ismét próbálkoztam, minek hála talpra állhattam, de az még továbbra sem bírt el úgy, ahogy kellett volna, megkapaszkodva egy üres infúziós állványban, arra támaszkodva kezdtem lassan előrehaladni, tulajdonképp versenyt futva egy sánta pszichopatával, ami más helyzetben talán komikus is lett volna. Sietve törtem előre, a legközelebbi kijáratnak vélt vasajtó felé, de mikor azt kitártam, vettem csak tudomásul, hogy nem lesz könnyű dolgom, lévén, hogy lépcsők és egy hiányos korlátú, a valamiféle csatorna felett keresztül haladó pallók akadályoznak a haladásban, így nem volt választás, meg kellett próbálnom magamnak boldogulni, így elengedtem addigi támaszom és a korlátokra nehezedve folytattam az utat, de ekkorra az üldözőm már felvett egy biztonságos tempót, utánam sietett és lassan kezdett utol érni. Nem hezitálhattam, nekem is sietnem kellett. Kapkodva tettem a kezeimet egymás után, egyik lábat pedig a másik követte.
-Várj! Ne kövessünk el mi is azt a hibát!- Kiáltotta a férfi, a csatorna pedig csak visszhangzott tőle, erre pedig hátrakaptam a fejem. Mintha aggódott volna értem, és mintha bűnbánó is lett volna, így egy pillanatra megálltam, de vesztemre a korlát akkor fogyott el mellőlem, épp a lefelé csobogó szennyvíz felett. Mikor már épp szóra nyitottam volna a szám, a gyenge lábaim ismét csődöt mondtak, így félelemtől sikoltva zuhantam a mélybe, a férfi pedig utánam kiáltott, majd a habok közé vesztem, az áramlás pedig akaratlanul is elsodort, miközben fulladozva kapálóztam a vízben, ami lassan elnyelt. Éreztem, ahogy a szennyvíz lassan megtöltötte a gyomrom és a tüdőmet, ahogy a mindenféle mocsokkal és kemikáliával teli lé marni kezd belülről, és ez percekig tartott minden fájdalom nélkül. Hosszú perceken át éreztem ahogy feszít és kapar belülről a mérgező szenny, de egyben furcsán gyanús is volt mindez. Volt egy érzésem, hogy valaminek, épp akkor, abban a pillanatban be kellett volna következnie. Valami olyan elkerülhetetlen dolognak, amit már megtapasztaltam. Éreztem ahogy az a félelmetes érzés újból a hatalmába kerít, de mintha a testem nem eresztene, mintha dacolna azzal a pillanattal, a halál pillanatával. Vagy negyed órán keresztül vitt a sebes áramlat, egy, távol kirajzolódó fényes pont felé, ami egyre csak nőtt,míg végül egy hangos csobbanással nem értem ismét vizet, ami már kint folytatta az útját. Szerencsémre volt annyi lélekjelenlétem, hogy megkapaszkodjak egy félig elkorhadt oszlopban, ami talán egy régi dokkhoz tartozhatott, majd bugyborékoló hangot hallatva, lelassult mozdulatokkal, szinte mint valami zombi, kikecmeregtem a partra, ahol aztán hörögve és prüszkölve kezdtem felöklendezni a több liternyi lenyelt vizet, ami vékony hangon csobbant ismét a folyamban, perceken át, egyre kevesebbet felköhögve, míg nem teljesen fel nem szabadultam, majd szuszogva kezdtem befogadni az éltető levegőt perceken át. Hihetetlen érzés volt, ahogy a csípős kora esti levegő teljesen kitölti a tüdőmet. ezerszer jobban esett mint amit először belélegeztem és messze túlszárnyalta a szennyvizet is. Mikor végre jobban éreztem magam, nekiláttam ismételten a talpra állásnak, ami az addigi kudarcok után, mostanra egész jól sikerült, így óvatos léptekkel, a part menti sziklák és kisodródott uszadék között bukdácsolva felvergődtem magam a part magasabb szakaszaira, ahonnan már jobban ráláttam arra, hol is vagyok. Gotham látképe fényesen ragyogott a lenyugvó nap utolsó sugarai között, ahogy az épületek között áttűzve hatalmas árnyakat vetett a környezetére, tökéletesen megmutatva hogy az a város miféle kettősséget is hordoz magában, jobb híján pedig csak a város volt az egyetlen hely ahová a gondommal fordulhattam, így pőrén indultam tovább a város irányába. Szerencsém is csak annyi volt, hogy szemétlerakóból úton-útfélen annyi volt, mint a tenger, így az egyikből szerezhettem egy rongyos kapucnis pulóvert, egy melegítőt és egy szakadt cipőt, így nem kellett szégyen szemre meztelenül besétálnom és volt mivel rejtenem a szégyenemet. Szerencsére ez a hosszú elegendő volt ahhoz, hogy gyakorolhassam a járást, így egész szépen megtanultam a használatukat és mire beértem, már be is sötétedett a városban, így pedig a bűn ismét virágba borult ebben a sötét városban. A lámpák és az lakások ablakain át csak úgy áradt a fény az utcákra, melyek zajait elnyomta a szirénák zaja, az éjjeli pillangók pedig úgy rebbentek az utcákra, mint lepkék a lámpa fényére. Néhol egy-egy vandál kölyök kóborolt és keserítette meg az utcán tartózkodók életét, máshol pedig bokrok és kukák rejtekében, éber delíriumban fetrengett pár ember, italosüvegek vagy egy használt fecskendő társaságában és ezekre minduntalan felkaptam a fejem, de nem mertem ezekkel foglalkozni, de akaratlanul is emésztettek az érzelmek. Szánalommal és bánattal vegyes érzelmeim keveredtek szánalommal, undorral és haraggal, de azok nem az én érzéseim voltak, mármint nem egészen. Tudtam az okokat hogy miért áll fenn ez a helyzet és tudtam mit kéne tenni, hogy mi volna a helyes megoldás, de mintha az nem lett volna elég jó és ezt a hangot a kudarc érzete táplálta. Hiába mentettem meg annyi embert a bűn mókuskerekéből, mindig voltak újabbak és újabbak, akik nem féltek bűnös útra lépni és majdhogynem sírni lett volna kedvem azok után hogy így belebuktam a saját nézeteimbe. Rosszul közelítettem meg az egészet és ez jobban mart belülről mint a szennyvíz, vagy a tudat, hogy szörnyeteg lettem. Elkeseredésemben futni kezdtem. Nem érdekelt hogy mi lesz és hová kerülök, csak legyek bárhol máshol mint ott, abban a városban, azok között, akikben csalódtam. A bánattól emésztve, könnyes szemmel szeltem az utcákat, és ez mintha sorsszerűen felkeltette volna a figyelmet. Ugyan kiket érdekelne egy összetört lelkű, rongyos ruhákban szaladó nő, ha nem ezeket az utcai bandákat? Lehet hogy a sors könyvében így írták meg, vagy csak puszta véletlen volt, de megtörtént. egy nevenincs kis banda, egy elhagyatott bérház és egy „szokványos” éjjeli utcakép Gothamben. Nem kezdődik jól, igaz? Normális ember még véletlen se futna egy ilyen helyre, de én, már messze nem voltam az, se testben, se lélekben, de mintha ez nem is érdekelte volna a bandát, és mint valami kiéhezett falka, mindahányan vannak, engem néztek, ki a lépcsőn ülve, ki pedig az ablakból kipillantva és csak kajánul röhögtek a fájdalmamon és rajtam. Végül páran a nyomomba szegődtek, elkezdve a beteg kisjátékukat én pedig megint csak sodródtam az áradattal.
-Mi az kis szívem? Mit keres egy ilyen dögös csaj errefelé?- Vihogta a fülembe egy férfi, miközben a barátai betereltek az egyik közeli házba, mint valami kivert kutyát, ami az akkori helyzetemben több értelemben is igaznak mondható volt. A helyzet nem festett túl jól. Kilenc utcán edződött férfiember egyetlen törékeny nő ellen. Nem kell talán részleteznem hogy ezek az alakok mindenre késznek tűntek és szemre véve őket és a náluk lévő, utcai harcra termett arzenált, nem tűrtek tőlem se több ellenvetést, mint a boltosoktól, akiket a csőd széléig zsarolnak a védelmi pénzekkel, vagy a kizsebelt járókelőktől. A legvakmerőbb kapásból lehúzta a kapucnimat, amit gondosan az arcomba húztam, majd beletúrt a hajamba és hozzám simult, aztán egy jóízűt nevetett tehetetlenségemet. Én voltam a megadás mintaalanya.
-Hiába vagy így széjjel varrva, rohadt izgató vagy.- Búgta pajzán hangon, miközben magához ölelt, olyan szorosan, hogy éreztem dagadó férfiasságát a nadrágjában. a társai pedig csak nevettek, mint valami hiénafalka, akik kiéhezve várják a sorukat. Éreztem a szorítást a gyomromban, a stresszes görcsöt, ami talán ellenállásra kényszerített volna, ha nem éltem volna át annyi mindent előtte. Még egy árva könnycsepp se gördült le az arcomon. Fáradt és keserű voltam az egész miatt, amit ma megtapasztaltam és amit láttam. Fájdalom, keserűség, részvét, harag és undor kavargott bennem mindvégig és ez idő alatt a férfi arcát néztem, aki olyan jól szórakozott, majd végül úgy gondolta nem húzza tovább a dolgot és kihasználja az alkalmat és az egyik kezével mohón elkezdte lehúzni a nadrágomat, miközben az arcára ült az a kéjsóvár vágyakozás. Az érintésére elpattant bennem valami, mintha ez az addig bent kavargó, lelkemet mérgező érzelmek egyszerre kirobbantak volna és forró ólomként ömlött volna a férfira. Megragadva a mocskos kezeit, addig szorítottam azokat, míg nem azok recsegve-ropogva szilánkosra nem törtek, majd haragtól eltorzult arccal lefejeltem a nyomorultat.
-Csak ugyan? Akkor erre izgulj, te görény!- Nevettem a képébe, majd a háta mögé állva, tiszta erőből belevertem a képét a málló vakolatú falba, amin egy reccsenés után, hatalmas, vörös vonalat húzva maga után, csúszott ernyedten a padlóra. A többi pribék pillanatnyi döbbenetében nem is tudta mi legyen, mintha meghűlt volna az ereikben a vér a látványtól, ahogy összetört képű társukra pillantanak, aki élettelenül a földön terült el előttünk, betört fejjel és orral, a kezei pedig szinte teljesen össze voltak törve, mintha kalapáccsal vertek volna azokra. Az arcomra ülő döbbenet épp akkora volt, mint a zaklatóimé, hiszen ilyen erőről még álmodni se mertem, de ezzel szemben olyan kegyetlenül sújtottam le a férfira, mintha kalapáccsal estek volna neki, miközben ő mit sem sejtve aludt, nem sejtve hogy többet fel sem kel. Egy pillanatra ledöbbentem azon, hogy mit is tettem, ám a rettenet ezernyi reakciót csikar ki az emberekből. Van aki némán tűr, más belebolondul az effélébe, révén, hogy erkölcse és neveltetése más megoldást nem kínál, de ezek az emberek,akikkel szemben álltam, hosszú idő óta mellőznek minden könyörületet és mindent ami a normális élethez szükséges lenne, így számukra csak a vérengzés az a közös nyelv, amin értve tanulhatnak és ami ugyan addig szögesen elutasítottam volna, de a haragtól és bosszúvágytól mérgezett lélekkel nem éreztem hogy a múltam bárhogy is megakadályozhatna abban, hogy ha kell, erővel szerezzek érvényt az akaratomnak. Így hát a bejárandó út egyértelmű volt mindenki számára, és míg én az életemért küzdöttem, a túlerőnek feltett szándéka volt példát statuálni és jót szórakozni, méghozzá az én káromra, így előkerültek a boltok, baseballütők, sőt, volt aki fejszével vagy pisztollyal kísért engem idáig, így nem volt kérdés mennyire is számítsak.

-Kinyírtad Billyt! Te szemét!- Fröcsögte az egyik extrém küllemű utcai vagány, aki az elsők közt volt, akik próbáltak hozzám férni, próbálva magának kisajátítani egy darabot a prédából, hogy a maga kedvére verje össze vagy kínozza meg azt a felületet, jelét hagyva annak, hogy a kis társulásuk nem tűri ha belepiszkítanak a kis játékukba. Érthető volt, ha ennek hatására némi kétely férkőzött a lelkembe, hisz az előbbi tettemet akár az adrenalin is szülhette, hisz annyifélét beszélnek hasonló erőnövekedésekről nyomás alatt, na meg az, hogy az ellenem támadók többszörös túlerőben vannak, már komoly megfontolásra sarkallt, de hiába pörgött a fejemben végig a gondolat, ezer más dolog is foglalkoztatott, a kérdések pedig csak gyarapodtak, ahogy az első ütéseket és szitkokat megkaptam. A fájdalom ismét messzire elkerült. Éreztem a kemény fa eszközök sújtását a bőrömön, de a fájdalom elmaradt. Ekkor aztán, védekező pozícióba kucorodva tűrve a csapásokat, ráeszméltem valamire. Eszembe jutottak annak a lánynak a szavai, aki haldoklásom során még egyszer, utoljára kegyébe fogadott kedvességével, de nem engedte hogy rá pillantsak. Azt mondta, többet nem fogok fájdalmat érezni és ma már sokadik alkalommal bizonyosodik be az igaza, ami félelmetes volt, de mégis erőt adott. Ha a világban minden okkal történik, akkor a mostani történések is bizonyosan ennek okán alakultak úgy, ahogy, így, míg nem jövök rá erre, nem adhatom meg magam a világ árnyainak. A bennem küzdő gondolatok és érzelmek helyét a cselekedetek utáni olthatatlan vágy vette át, hogy fordítsak a sorsomon. Ahogy az egyik csapás követte a másikat, azt pedig egy harmadik, majd egy negyedik, a testem kelletlenül is reagált a sérülésekre, amiket az erőből érkező csapások lassan deformációra kényszerítettek. Éreztem, ahogy az egyik bordám egy ismerős hang kíséretében, roppanva hajlik meg az akarat előtt, de immár tántoríthatatlan voltam és a gondolatot, elhatározás, majd tett követte, mikor is a baseballütő, ami a fejemet célozta volna meg, hirtelen megállt, mikor elkaptam és megállítottam annak lendületét, majd kitépve azt birtokosa kezéből, állon vágtam vele, ezzel elszabadítva a poklot. Immár ketten is ernyedten feküdtek a földön és nem én leszek az utolsó aki kiterül. A tettem csak még makacsabb elszántságot szült, így mikor rájöttek hogy erővel nem mennek sokra, akiknél volt pisztoly, hamar pontot akartak tenni az ügy végére, hisz a hullák száma csak egyre növeli a gondok számát. Egy erélyes felszólítást követően az ütlegelni vágyók kihátráltak, majd eldördült az egyik fegyver, aminek szikrázó villanása a félárnyékban egy hangos dörrenés során egy golyó repült felém, pontosan a mellkasomba. Erre aztán elernyedtem egy pillanatra és ismét egy sípoló hang kísérte a lélegzetvételem, ahogy a golyó felsértette a légcsövemet. A látvány elégedettséget és nyugalmat plántált a csürhe szívébe, ahogy mint egy megfáradt vadállat, lassan elterültem, de a testem továbbra is kitartott. Hiába sérültem meg súlyosan és folyt a vérem, alig éreztem többet a lyukon kiszisszenő levegőnél és meleg vérnél, ami a sebből folyt. Mielőtt teljesen lerogytam volna, a karjaimmal megtámasztottam magam, majd lassan felkecmeregtem a padlóról. Ott álltam előttük, bedagadt sérülésekkel, törött bordákkal és egy lőtt sebbel, miből a zöld vérem szivárgott én pedig csak mosolyogtam, ahogy rádöbbentek, nincs mit tenniük.
-Most én jövök.- Mire aztán ahányan voltak, eldobálva minden felesleges holmit, elinaltak, oda, ahonnan jöttek. Régen megelégedtem volna ennyivel és mentem volna a dolgomra, de mostanra kirajzolódott a fejemben egy új gondolat. Egy maradi, barbár ötlet, aminek táptalaját a rend iránti olthatatlan sóvárgásom adta, szárba szökkenését pedig az eddig megtapasztalt gonoszság adta. Itt már a szép szó és a türelem hatástalan fegyver. Hiába győzködnék bárkit is szép szóval, vagy józan érvekkel, nem fog működni. A bűn ólomnehéz fátyolként borul a városra és mérgezi az emberek lelkét és tönkre teszi a becsületes, erkölcsös emberek életét és ha rajtam múlik, több jó ember nem fog az elvei miatt porba hullni. A szavak ideje véget ért, a vasszigor és a kegyetlenség lép mától a helyébe és ezt a mételyt a saját módszereivel fogom kiirtani az utcákról.
Ha pedig eljön az elszámolás pillanata a tetteim miatt, én elviselem a rám rótt büntetést, ha tudom hogy amit felállítottam, megmarad az a jövő számára. Ezen eltökéltség vezérelt, mikor felvettem a földről az elhajított fejszét és visszatértem a bűnösök fészkéhez. Amit akkor tettem, azzal arcon köptem mindent amiben addig olyan rendíthetetlenül hittem és védelmeztem. Olyan volt ez, mint egy sír meggyalázása, de az a sír is az enyém volt. Egy olyan fiatal nőé, aki naivan hitt a feltétlen jóban és igazságban és ez a sír akkor vált szennyezetté, mikor berontottam az épületbe és minden elém kerülő mocskot kegyetlenül. Csak az utolsó gazember felkutatása során mutatkozott csak meg a sors fintora. Mikor rátaláltam, megcsapott egy ismerősen gyomorforgató szag és egy jellegzetes hang is árulkodni kezdett. Tudtam, hogy akit találtam, nem más volt, mint a gyilkosom, aki akkori módszereivel szemben, az ágy alatt bujkálva várta a szabadulást. Én persze eljátszottam vele, mint macska az egérrel. Amint rájött hogy tudom hol bujkál, menekülőre fogta én pedig utána mentem és minden alkalommal ellehetetlenítettem a szabadulását, míg nem szembe kellett velem kerülnie. Az arcára ült rémület és kétségbeesés elégedettséggel töltött el, így egy afféle búcsúként felfedtem előtte magam, hogy rémülettől összecsinálva magát csapjam le a fejét és a villámhárítóra tűzve azt és a halott társait az ablakokon kilógatva, jelezzem, hogy ott és akkor valaki megtette azt, amit addig senki sem tett meg. A vérrel, ami a kezemhez tapadt azon az éjjelen, új törvényt írtam, amit magam fogok betartatni mindazokkal, akik nem hajlandóak hátrahagyni a bűnös életet és csak romlást hoznak a társadalomra. Nem csak hogy kimetszem majd ezt a rothadó szövetet a társadalom húsából, hanem kegyetlen példát is statuálok velük mindazoknak, akik nem értik meg, hogy innentől kezdve elindult egy visszaszámlálás, ami végső harcig fog vezetni.
Ami addig az övék volt, erővel elveszem tőlük és azokkal a mocskos javakkal fogom helyre azt a törékeny rendet, amit ők olyan könnyedén eltiportak.
Első győzelmemet követő diadalomat aligha élvezhettem sokáig a sötétség eme pribékjei felett. Nem nézegethettem sokáig az utcafronton állva amit órák alkottam, ugyanis hamar hangos szirénázásra figyelhettem fel és a hangok csak egyre közeledtek. Hogy ki hívta őket, senki se tudja. Lehet hogy egy szomszédos ház rettegő lakója, vagy a banda egy még élő tagja a rendőrökre hagyná a piszkos munkát. Ki tudja ezt? A fő az volt, hogy a mű teljes volt. A holtak úgy lógtak a nyakukra kötött hurkokon mint a karácsonyfadíszek a fán, annak a mocsoknak a feje pedig úgy ült a villámhárítón, mint valami csúcsdísz, így elégedetten foghattam menekülőre a dolgot. Sietve elfutottam a helyszínről, az egyre jobban működő ajándék lábaimon és mire a rendőrök oda értek, már rég messze jártam a tett helyszínétől, de ismét magam voltam, mint a kisujjam.
Ugyan voltak dolgok, amiket megértettem és valamiféle életcélt is találtam, de volt még egy kérdés, ami felett nem tudtam eligazodni, ami mintha jobban furdalta volna az oldalam, mint ahogy az a golyó a tüdőm felső részét és csak egyetlen ember volt, aki képes lett volna választ adni erre a kérdésre és lehet hogy több vár rám mint egy injekció, ha csak úgy visszaállítok a kis odújába, hiszen láthattam mennyire alaposan felkészült, ha netán elszabadulnék, habár láthatóan a keretei nem engedtek jobb felszerelést. Végül, próba szerencse alapon, csak sikerült rávennem magam, hogy visszatérjek a csatornába és felkeressem a fickót.

Az utolsó válaszok:

Ki a külvárosba, be az egyik utcácskába, ahol le az egyik csatornanyíláson, majd egy három kilométeres túra délnek, (ami ugyan csak feltételes módon mondható délnek, elvégre a föld alatt nem könnyű meghatározni a pontos irányt,) egészen addig míg nem fut az ember egy hatalmas, hömpölygő vízzel teli főcsatornába. Igen, a szag egyértelműen elárulta, hogy ez az a bizonyos szennyvíz csatorna, ami olyan készségesen kisodort és megajándékozott az első kellemetlen élményeim egyikével. Onnan már csak a sodrást követve is hamar rátaláltam arra a fejem felett magasodó, rozoga átjáróra, amiről leestem, így némi mászás után végül eredményesen felkapaszkodtam a falon és a kisebb csöveken, amik ott futottak el.
Átugorva a rozsdás korláton, elfogott a gyanakvás, a kétely, hogy talán nem teszem jól ha visszatérek oda, de bizonyosan az se lenne helyes, ha nem törődnék a kérdések tömegével amik bennem motoszkálnak. Végül döntöttem, majd a kezemet a kilincsre helyezve, lassan kitártam az ajtót, ami recsegve, lassan kitárult, felfedve a bent uralkodó káoszt, amit távozásomkor hátra hagytam. Szinte félelmetes volt az egész hely. Most ránézve a helyre, valami elhagyatott metró állomásnak tűnt. A falakon az emberi test különböző rétegeinek pontos anatómiai rajzai voltak láthatók. A falakhoz pedig azok a tipikus, orvosi rendelőbéli, fehér, fémvázas vitrinek is helyet foglaltak, bennük különféle gyógyszerekkel és eszközök tucatjaival. Aztán ott volt az az ódon asztal, rajta jegyzetek tömkelegével, amikben nem is régen olyan izgatottan kotorászott a fickó és talán azok választ is adnának számomra, így letéve a fejszét, felvettem pár jegyzetet és beléjük pillantottam, de ezzel se lettem okosabb. Különféle furcsa egyenletek, valamint latin szavakkal megtűzdelt félmondatok sorai álltak a lapokon, egy kavargó érthetetlen zagyvaságként, amiből az én avatatlan szemem semmi használhatót nem szűr le a víz képletén kívül. Nem lettem sokkal okosabb, így elkezdek azután a könyv után kutatni, amit férfi olyan hevesen lapozgatott. Kezdetnek csak az asztal tetejét túrtam át, majd a fiókokban is körbenéztem, de sehol nem volt semmi ami még csak egy kicsit is hasonlítana.
-Ezt keresed?- Hangzik el a kérdés mialatt a kezében lobogtatta azt a bizonyos könyvet, mialatt ismét felcsendül az a jellegzetes ritmusú kopogás amit a léptek és a sétabot dobbanásai keltettek a kopott csempepadlón. A megjelenésére felkaptam a tekintetemet és rá szegeztem, nehogy valami ostobaságot kövessen el. Ma már elég vér folyt és nem akarom bántani őt.
-Csak válaszokat szeretnék.- Pillantok fel rá, lehúzva a kapucnit. –Nem akarok bajt, tényleg.-
-Ahhoz képest eléggé feltüzelted az egyik kerületet. Lemészároltál egy bandát, a két túlélő közül az egyiknek eltört a álla, a másik feje pedig léket kapott és valami vörös hajú nőről beszéltek, aki tele volt varratokkal. Ez aztán a bajtól mentes élet.- Élcelődött, kissé ironizálva, majd odasántikált az asztalhoz, amire aztán felült.
-Szóval az igazság érdekel? Nem garantálom hogy tetszeni fog, de még is ki vagyok én hogy ezt megtagadjam tőled a hozzá való jogodat.- Adta elő lemondóan, majd letette a könyvet és elkezdett kotorászni a kabátja zsebében, mire előkerült belőle egy gyógyszeres doboz, amiből a kezébe borítva egy pirulát, hamar be is vette azt. Szakasztott függőnek tűnt a pasas, de más kivetni valót nem találtam rajta, így figyelemmel követtem őt.
-Úgy áll a dolog, hogy körülbelül kétszáz éve élt egy fickó, egy fizikus, aki az elektromosság  alkalmazásának biológiai területét kutatta. Nem volt valami híres alak, de a történetét valami nő annak idején megírta, persze kissé megkurtítva és feltupírozva. Ez volt a Frankenstein sztori.- Adta végül tudtomra a fickó a lényegi információkat, amiknek hatására eléggé ledöbbentem, így az asztal másik oldalán megtámaszkodva próbáltam megbirkózni a történtek magyarázataival. Kissé szürreális, misztikus történet volt ez és talán el se hinném, ha nem éltem volna meg a mai napot.
-Annak idején Victor Frankenstein, több kísérletet is folytatott és mindent lejegyzett ebbe a könyvbe, amit tekinthetsz egy afféle technológia alapú Nekronomikonnak is. Persze mikor a legutolsó ismert teremtménye elszabadult, nem kis zavar kerekedett az egészből, így akik kicsit is féltette a családban a jó hírnevét, próbálták eltusolni a dolgot és menekülőre fogni. Egyesek amit lehet, összeszedtek és megsemmisítettek, de korán sem minden pusztult el. Többek között ez a könyv is megmaradt.- Magyarázta meg a dolgot és a válaszok amiket kaptam, apránként kitöltötték a réseket a történetben, de mégis volt itt valami.
-Na és miért lepett meg, hogy én, én voltam?- Teszem fel a kérdést a magam kissé esetlen módján, lévén, hogy nem vagyok olyan értekezett a témában, de láthatóan nem kellett magyarázkodnom neki, mert megérthette mit gondolok.
-Úgy állnak a dolgok, hogy téged a legutóbbi két legemberibb lénye alapján raktalak össze.- Kezdett bele az okfejtésbe, a „raktalak össze” részt macskakörmökbe foglalva. –És ha elég olvasott vagy a regény témájában, tudhatod, hogy a személyisége abszolút a zéróról kezdett megépülni és a beavatkozás során elszíneződött a bőre. Ezzel szemben te megőrizted a személyazonosságod és nem hatottak rád a másodlagos hatások.- Fejtette ki a dolgok állását. Ez pedig egyértelművé tette, hogy sok dologban nem okosabb nálam, de ez benne volt a lehetőségek között. Viszont még mindig furdalt valami. Nem mondanám fontosnak, inkább csak kíváncsiságból kérdezném, de valahogy összerándul tőle a gyomrom, ha rá gondolok.
-Na és hogy… raktál össze?- Hangzik el a kérdés, kissé akadozva. Valahogy ez olyan, mint amikor a gyerek felfogja hogy is fogant meg, de kissé undorítónak találja azt. Persze a kérdés talán várható volt a részéről, mert az asztal egyik fiókjából egy jelöletlen dossziét vett elő, majd oda nyújtotta nekem.
-Itt vannak a válaszok, de szólok hogy nem fog tetszeni.- Mondta sóhajtva, majd elcsoszogott egy függöny mögé, amin egy láng fénye tűzött át, mialatt a feltámadásomat szolgáló szerencsétlenek képeit néztem. Volt akit főbe lőttek, mást megmérgeztek, megint mást elgázoltak. Változatos halálnemek garmadája, vagy húsz emberen át és nem sok maradt belőlük, de ami megmaradt, az egy kicsivel hozzájárult, hogy ismét élhessek és ez valamiféle hálát szült bennem. A lista végén az én képen áll, az összetört testemmel, amint lehunyt szemmel szenvedte ki magát és én most magam néztem, élettelenül, ami kissé felkavaró volt. Mintha ismét abba a felkavaró ürességbe pillantanék.
-Kávé?- Szólal meg a fickó, a kezében egy literes laboratóriumi üvegedénnyel, amiben valami fekete lé, valószínűleg tényleg kávé volt. Nem lehet valami felszerelt konyhája ha laboreszközökkel kell főzőcskéznie.
-Jöhet. Tejjel, egy cukorral.- Vágom rá, babár még életemben nem ittam semmit ilyen edénykékből. Viszont valami nagyon meglepett a férfit illetően. Kortyolgatva a kávét, nem mondanám hogy ad az arra hogy mit is visz be a szervezetébe, de józanításra megfelelt a ma
-Miért vagy ilyen kedves velem?- Teszem fel a kérdést, némi hallgatás után, miután a kezemben megforgattam a félig teli lombikot.
-Mindenki megérdemli. Szerinted a történet nem ért volna más véget, ha a lényt emberként kezelte volna? Ez az a hiba, amit el akartam kerülni.- Magyarázta meg a fickó, de ebben a mondatban minden benne volt arról, ahogy vélekedik az egészről. Ő nem csak kísérletezni akart és a siker tudatával eltakarítani amit alkotott. Felelősséget is vállalt volna, ha a dolgok úgy alakulnak mint Victor idejében, ez pedig hamar eloszlatta addigi kételyeimet is róla. Jó embert láttam benne, aki kiérdemelte a sikert, mégis itt, elzárkózva a világtól kezdett neki a kísérleteinek.
-És hogy hívnak?- Teszem fel a kérdést.
-Augustin Frankenstein. - Hangzik el a válasz. Abban a pillanatban értettem meg csak igazán hogy nem csak kísérletezni akart, hanem bizonyítani is, magának és másoknak is. Úgy tűnik míg én újraértelmeztem az vágyaim elérésének módján, neki olyan utakat kell járnia, amit előtte már valaki megjárhatott.
-Na és mihez kezdesz most? A felszínen keresni fognak ezek után. Sokan felfigyelhettek a kis belépődre és nem mind honorálja majd a tetteidet, ha efféle módszerekkel dolgozol.- Teszi fel a kérdést, utalva a mai tettemre, ami lássuk be, nem épp emberhez méltó cselekedet volt és eléggé felkorbácsolhatta a népek figyelmét.
-Egészen még én sem tudom. Az biztos, hogy ha már belekezdtem, folytatni fogom és teszek pár lépést hogy kicsit biztonságosabbak legyenek az utcák.- Sóhajtottam egy nagyot töprengésem közepette, mire a rajtam ejtett sérülés ismét sípolni kezdett, jelezve, hogy még bizony ott van és nem forrt be.
-És mi lesz a rokonaiddal? Mármint, ha én kapnék egy új sanszot, akkor tuti rájuk néznék.- Fejtegeti a hogyan tovább lehetőségét, ami valahogy mégis fontos volt. Normális esetben, talán megpróbálnám az életem ott folytatni, ahol abba maradt, tenném amit eddig, de ma túl sok dolog történt és még több dolog változott meg bennem gyökeresen. Az egy rég múlt élet, ez pedig egy másik. Tudnom kell hát határt húzni a kettő között, nem csak magam miatt, hanem miattuk is, hogy minimális kockázattal lássak neki a terveim véghezviteléhez.
-És mégis hogy gondolod? Állítsak oda… így? Na meg aztán, ma azt hiszem elindult valami. Mármint, rájöttem mi az amivel a legtöbbet tehetném Gothamért?-
-Remek. Egy újabb őrült kell a városnak. Csodás ötlet.- Gúnyolódott Augustin, mialatt a kávét kortyolgatva, az egyik szekrényhez mant, ahonnan kivéve egy fogót, felém fordult, láthatóan a rajtam lévő rongyokon kiült zöldes folt hatására, ami a rajtam ütött golyó miatt keletkezett. Indulás előtt még meghúzta a kávét, majd letette az alkalmi kávéspoharat és végül a mellkasomba bökött a fogóval, ami jellemzően jéghideg volt, majd szakemberhez illő precizitással megfogta a golyót és kihúzta azt és az asztalra tette, a zöld folyadéktól szennyezett lövedéket.
-Mindjárt hozom a tűt. Viszont ne számíts apró öltésekre. Minden pénzem a te varrataidra ment el.- Nyilatkozott, mialatt a fogót betette a poharába és elfordult, hogy előkerítse a fent említett eszközt és a cérnát.
-Mondhatsz bármit, de be kell látnod, ennek a városnak csak akkor van esélye megjavulni, ha a bűnözőknek van mitől rettegnie. Nem voltál ott, mikor rájuk rontottam. Az arcukra ült a rémület, mikor rájöttek hogy nem állíthatnak meg. Megtapasztalták milyen ha van egy nagyobb hal az ő vizeikben.- Magyaráztam el tervem kulcsmomentumát, mely az élőlények alapösztönökre építve működött. Persze maga az ötlet nem volt épp erkölcsös, de hát a város sem az. A bűn kátrányos mocsokként ragad mindenhová levakarhatatlanul és teljesen sosem lehet lemosni, így csak is ez a megoldás maradt. Lefejteni ezt a mocskot a lehető legélesebb szerszámmal, ha törik, ha szakad. ezalatt a tű és a cérna is készen volt arra, hogy a sebemet összefogja, mire én felhúztam azt és hagytam a dokit, tenni a dolgát.
-Én nem mondtam semmit. Engem már nem érdekel a város. Elmúltak már azok az idők, hogy én bármit is akarjak. Csak szeretnék békében kutatni és a tudásomat valami jó érdekében felhasználni.- Magyarázkodott, mialatt a tűvel nagy gondosan belém döfött és precíz mozdulatokkal elkezdte összeölteni a sebet. Látható volt hogy rég  közömbös már a város sorsát illetően, de mégis akar valami jót tenni és ami a beszélgetés elején kiderült róla, elárulta, hogy sokat jelent számára az a kutatási anyag és annak helyes felhasználása.
-Akkor a céljaink végtélre is közösek. Én egy tiszta várost szeretnék, te pedig szeretnéd hogy a találmányaid helyesen alkalmazzák. A kettő összeférhet egymással.- Láttam neki az okfejtés nem épp bonyolult, ám egyszerű és célratörő felvezetésének. –Én csak azt szeretném hogy meghúzhassam magam itt. Cserébe pedig fizetnék.- Ekkor aztán némi fészkelődést követően egy komolynak ugyan nem mondható, de egész elfogadható mennyiségű pénzt vettem elő a zsebemből, amit az asztalra tettem. ez a kevés pénz is azoktól a nyomorultaktól van és biztos nem az volt utolsó alkalom, hogy a fajtájuktól veszem el. Amúgy meg, átlagos helyeken két hónapnyi lakbérnek is elmenne ez a pén, ők meg biztos anyagra meg nőkre verték volna el, így meg legalább valami hasznosabbra lesz felhasználva.
-Ez meg??- Tette fel a kérdést, láthatóan kissé értetlenül, bár amit mondtam, komolyan gondoltam.
-Minek látszik szerinted?!- Teszem fel a kérdést kissé ingerülten, annak ellenére hogy eredetileg nem volt szándékomban így rárivallni. Talán a hangulatingadozásomnak köze van az állapotomhoz.
-Nem fogadhatom el.- Közli hallgatag módon, majd elvágta a cérnát, a pénzt pedig a kezembe nyomta, mintha nem is vett volna tudomást az egészről, majd megfogta a sétabotját és arrébb biceget.
-Helyette inkább takaríts fel magad után, mert olyan az egész hely mint egy csatatér. Felőlem maradhatsz, de akkor legalább vigyázz a helyre, mert a felszerelés egy kisebb vagyon volt. Ha pedig most megbocsájtasz, szerzek némi kaját. Hirtelen megkívántam az angolos steaket.- Közölte a már lassan megszokhatónak mondható lazaságával, majd szépen elbotorkált.
Szóval, összességében van szállásom, némi pénzem, céljaim és egy furcsa modorú főbérlőm. Mindenesetre ez egy elég jó felállás, hogy a tervem lassan megindulhasson. Hogy mi vár rám, még nem tudom, csak az a biztos, hogy nem lesz nyugtom, míg békét nem hozok és a bűnösök, akik eddig félelmet és rettegést hoztak, megtapasztaljak azt, mait a világra hoztak.


A hozzászólást Miss Guillotina összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Okt. 12, 2017 7:29 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
 
Miss Guillotina - Johanna Gateway
Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» miss cartelle ••
» Miss Whatever
» szent johanna gimi
» Szent Johanna Gimi Szerepjáték

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Karakterek :: Karakterkészítő :: Semlegesek-
Ugrás: